Sárkány születik - A fiú (1. részlet)

Noreon szélsebesen vágtatott a sötét éjszakán át, Diana nem is tudta követni, hogy éppen merre járnak. Érezte az arcába csapó szelet, ami a tenger friss illatát hozta magával. Fogalma sem volt, mennyi ideje vágtattak már, mikor az unikornis egyszercsak megállt. Di szétnézett, és egy elhagyatott partszakaszt látott: a homokborította részeket hatalmas, sziklás hegyek vették körül.
– Hol vagyunk? – kérdezte bágyadtan a lány.
– Biztonságos helyen – válaszolt telepatikusan Nillo. Diana nem értette, hogy miért ez a nagy óvatosság, de Noreon hamarosan felvilágosította.
– A dramburok szervezkednek – kezdte lényegre törően. – Nagyon kell vigyáznod magadra. Akit nem ismersz, azt most kerüld el. – Diana közbe akart vágni, de az unikornis nem engedte neki: – Nincs sok időnk, Di. Tudom, hogy alapvetően bizalmatlan vagy mindenkivel, de most még inkább annak kell lenned. Különösen vigyázz azokkal, akik valami szépet ígérnek neked. Csak azoknak higgy, akik már korábban bizonyították a szavahihetőségüket. Rendben?
Diana bólintott, és rögtön utána meg is szólalt:
– Kérdezhetek?
– Persze.
– Miért kellett azért idejönnünk, hogy ezt elmondd? Nem vagyok már gyerek. Tudom, hogy nem szabad bízni az idegenekben.
Noreon gondterhelten elmosolyodott.
– Tudom, hogy már nem vagy gyerek – rövidet sóhajtott, aztán folytatta: – Talán nem érzed, de egy ideje nagyon sebezhető vagy.
– Mióta Gnor elment – suttogta a lány.
– Igen – bólintott az unikornis. – Ezért tartottuk fontosnak odaát, hogy megnézzem, mi van veled, jól vagy-e, és felhívjam a figyelmedet a veszélyre, ami valószínűleg közeleg.
– Rendben, ezt értem. És köszönöm. Az aggodalmat, és az odafigyelést is. De miért kellett emiatt idejönnünk?
– Nem emiatt jöttünk ide – felelt ezúttal Nillo.
– Hanem?
– Várunk valakit – Diana kérdezősködni akart, de a tünde nem hagyta. – Egyszer már segített neked. Vagyis inkább talán Gnornak – mélázott Nillo, miközben a csillagos eget kémlelte. Diana egy szót sem értett az egészből. Tovább akart faggatózni, mikor Noreon megszólalt:
– Jön már.
– Igen, én is érzem – felelt Nillo.
Nem sokkal utána Diana is észrevett valamit: a horizont szélén hatalmas sötétség közeledett.
– Hagyd nyitva az érzékeidet – tanácsolta a lánynak a tünde. – Akkor nem tudnak becsapni az érzékszerveid.
Diana nem fogta fel azonnal, amit Nillo mondott, de aztán ösztönösen szót fogadott neki. Így történhetett, hogy a kezdeti dühét a közelgő bőrig ázás miatt felváltotta a biztonság érzése.
– Ha eléggé befogadó vagy, mire ideér, már a nevét is tudni fogod – hallotta a tünde újabb telepatikus tanácsát a lány. Még Gnortól tudta, hogy ha erőlködik, nem fog sikerülni semmi – ez nem az a világ. Akarni kell, de nem erőltetni semmit. Úgy érezte, képtelen ellazulni, és a bensejében uralkodó görcsök megakadályozták, hogy megtudja a nevet, pedig a sötétség egyre közeledett. Aztán eszébe jutott valami: felidézte tudatában Gnor szigilliumát, ami eddig mindig segítségére volt, ha meg akart nyugodni. A jel ezúttal sem hagyta cserben: érezte, ahogy szétterjed előbb a testében, aztán a tudatában a nyugalom, és rövid idő után egy név jutott eszébe. Ahogy a sötétség föléjük ért, Nillo még egy utolsó tanácsot adott Dinek:
– Mindenre rájöhetsz, ha nyitottak az érzékeid. Most a legfontosabb, hogy még véletlenül se nézz a szemébe.
Ahogy a sötétség föléjük ért, leereszkedett melléjük a partra. Diana kissé megilletődött a méreteitől, de erőt vett magán, összeszedte minden bátorságát, és illendően köszöntötte a sárkányt:
– Üdvözöllek, Procella.
– Én is téged, Inflecta.
Dianának furcsa volt ezt a nevet hallani, de nem akart faggatózni. Emlékezett rá, hogy Potti már említette ezt a nevet neki, ezért inkább nem törődött vele, hogy a sárkány így szólítja. Míg ezek a gondolatok átfutottak az agyán, a többiek is köszöntötték a hatalmas sárkányt, akivel Noreon és Nillo láthatóan egészen közeli, baráti viszonyban volt.
– Miatta jöttünk ide – felelt Diana régi kérdésére Nillo. Diana csak bólintott. Annak a napnak az eseményei jártak a fejében, mikor napszúrást kapott, és Gnor teste furcsán füstölt a szokatlanul erősen tűző napsütésben. Nem akart megszólalni. Attól tartott, ha kinyitja a száját, minden ereje eltávozik rajta keresztül, és nem tudja magában tartani tovább a fájdalmat, ami Gnor távozása óta minden nap olyan kibírhatatlanul, és kitartóan perzselte a szívét és a lelkét.
– Bármikor hívhatsz, ha szükséged van rám – nézett a lányra a sárkány. Diana felé fordult, és mivel észben tartotta, hogy nem szabad a szemébe nézni, megragadta az alkalmat, hogy szemügyre vegye a sárkányt. Elképesztően hatalmas állat volt, gyönyörű, éjkék pikkelyek borították a testét, ami izmos volt, mégis könnyed. Emlékezett rá a Gnortól kapott könyvből is.
– Köszönöm – rebegte még mindig a hatalmas hüllőt nézegetve. – Hogy tudlak hívni? – kérdezte a lány.
– Van egy szigilliumom, megmutatom neked – felelte a sárkány. Diana a tenyerét kezdte nézni, de Procella így szólt:
– Inkább fordulj a tenger felé!
Diana engedelmeskedett. Egy óriási hullám közeledett a part felé: szinte vízfalként tornyosult a tenger fölött, és a falon megjelent egy halványkék jel.
– Ha ilyen a színe, akkor nincs mitől tartanod. De ha haragos kékre vált, vagy esetleg zavarossá válik, akkor légy nagyon óvatos. Ha te hívsz, ugyanezeket a színeket használd – szólt bátorítóan a sárkány.
– Köszönöm – ismételte Diana, és igyekezett az emlékezetébe vésni a jelet.
– Ha nincs más megbeszélnivalónk – kezdte Procella –, akkor én mennék is.
– Nincs más. Köszönjük szépen a segítségedet.
– Nincs mit – felelte a sárkány, és már repült is vissza a horizont felé hártyavékony szárnyaival lustán csapkodva a párás levegőben. Mikor eltűnt a láthatáron, a vízfal is eltűnt, mintha soha sem létezett volna. Diana még kissé az események hatása alatt visszaült Noreon hátára, és hazavágtattak.

***********

Rendelje meg az info[kukac]adlibrum[pont]hu elektronikus levélcímen, vagy az <strong />Ad Librum Kiadó Kiadónál!